Szóval hibák, amiket nem láttok, vagy nem akartok, mert a történetet szeretitek, vagy csak nem szóltok, mert aranyosak vagytok
Spolier zóna
___________________________________________
A következő képi és szöveges anyagok az olvasók befolyásolására alkalmasak. Úgy olvasd, mint egy kritikát valami kotnyeles és házsártos személytől.
Ezen bejegyzés alapját egy nagyon kedves lánynak írtam, aki az első bejegyzésemre reagált, és mivel sok mindenkitől hallottam a kérdést, hogy miért nem ment még el egy könyvem sem kiadónak, kicsit kibővítettem, és megosztom veletek. Íme:
Sosem haragudtam azokra, akik csak meghívó miatt írtak. Részben ez egy felmérés is volt, hogy most akkor hányan vannak itt, hány embernek írok, akik nem kommentelnek.
Meglepő eredmény született, és egyben hihetetlenül jó érzés volt. Van, amikor nem lehet hozzá szólni egy fejezethez, én sem mindig tudok.
Sokan kérdezték, hogy elmentem-e már kiadóhoz. Mivel? 
Az Árny és Fény pedig tele van hibákkal, amik jórészt a következők:
Egyes számú hiba csoport:
Visszatérve az ÁF-hez, komoly átdolgozások szükségesek ahhoz, hogy el tudjam küldeni. Hiszen csak régen volt már, és visszaolvasva sok minden felesleges, illetve túl sok űr van benne, és most nem a furcsaságokra gondolok, amik ezután fognak megmagyarázásra kerülni, hanem például egy olyan dologra, hogy Carry nem égett meg a tűzben. Nem vizsgálgatták halálra, nem kísérleteztek azon a szerencsétlenen, hogy mitől van ez??? A 'skizofréniájára' nem adtak gyógyszert? Ezek lehet, hogy más fejében nem fordulnak meg, de nekem igen, és amíg az én fejemben megfordul, nem engedem ki a kezemből, amíg meg nem írtam úgy, hogy kioltom a lehetőséget, hogy ez más fejében is megforduljon. A történethez kapcsolódó rejtélyek már rendben vannak, csak azokhoz meg el kell olvasni az egészet, mert két éve írom, és nem akarok kihagyni egyetlen olyan dolgot sem a magyarázatok során, amik esetleg kérdést hagynak maguk után. A családi kapcsolatok is leegyszerűsítésre szorulnak (Tina nem lehet Hirem nővére, mert nem szabad Jaynek találkoznia vele, de az unokatestvére már lehet). Szóval sok a baki
Kettes számú hibacsoport:
A másik nagy hiba az ÁF-ben az érzelmek kifejezése. Carry fejével látni, az érzelmeit leírni, hogy hiteles legyen. Ezt nagyon könnyű túlzásba vinni, és Carry monológjai könnyed helyett sok helyen nehézzé, és tömörré, már-már követhetetlenné váltak. Amit számomra bonyolult volt megírni, más számára kegyetlen olvasni. Ezen kívül a rejtélyeken is csökkenteni akarok, mert hiába tudom, hogy jó kis konfliktusokat tudnék kihozni belőle, meg jó kis magyarázataim vannak rá, nem akarom, hogy az legyen olvasás közben, hogy “jaj, már elvesztettem a fonalat” “Mi van megint?” “WTF???” Mert az ÁF-ben van ilyen.
Hármas számú hibacsoport:
Jayt sikerült megutáltatnom. Valahol átestem azon a ponton a makacsságával, hogy már nincs benne olyan érték, amivel meg tudnám őt szerettetni, mikor ő az a főhős, aki végigviszi a történetet, és a következő könyvben, már Gabriel szemszögéből zajlanak a dolgok. Azt hiszem, ezt a hibát ott követtem el, hogy nem kellett volna Jayt úgy beállítanom, mint egy díszbuzit, akire elhangzik néhány utalás, hogy nem ilyen volt, valaha normálisan viselkedett, de hiába mondom én azt Carry szavaival, hogy Jayt szeressétek, mert nem volt ő mindig ilyen, nem mindenkinek jön le az, hogy ott is bujkál valami rejtély, és Jaydon okkal lett egy köcsög állat Carolynnal, hanem az jön le, hogy valaha más volt, oké, valaha szerethető volt, de mi nem ismerjük olyannak, így csak díszbuzi marad. Illetve ugyan ez van Hiremmel, aki időnként kiesik a macsó szerepéből, és kedves Carryvel, holott ezt tilos lenne neki. Nem azért, mert azt mondták neki: dádá, nem szabad, hanem mert egyszerűen képtelen rá. A démonok gonoszak, az angyalok jók, de az érzelmeket tiltják a Túlvilágon, és Gabriel az egyetlen, aki mégis érzéseket táplál. (Lényegében Carry iránt, mivel Jenette-t kegyetlenül megkínozza a történet során)
Carry személye viszont ami a legjobban zavar. Főleg ez a kettősség és a rengeteg miért, meg a magyarázatok, a hitelesség. Ott van a színváltó szeme. Ha Jaydon folyton idegesíti, miért nem villódzik, mint a karácsonyfa izzó? Hogyan magyarázzam meg, mi az a határ, ami után már átváltozik a szeme, és ha a szeme változik, a természete miért nem? És ezt megírni úgy, hogy hiteles legyen, és ne tűnjön soknak, erőltetettnek.
Nem titok, hogy a történet folyamán az aranyos részek tartottak életben :)
De sajnos fejlődök. Minden újabb regénnyel sokat, és mikor újra az ÁF-hez nyúltam, megkérdeztem pár embert, hogy mi tetszik nekik ebben a …ban? Én magam sem értettem bizonyos részeket. Persze, tudtam, mi az, és mi van ott, de ha nem én írtam volna, biztos, hogy a kukába dobom. A fogalmazása csapni való volt, nehéz, eltúlzott, és zavaros. És ez az első fejezet volt, pont, aminek ütnie kellett volna, hogy az olvasó tovább haladjon vele. És igen, hálás voltam azért, hogy ennek ellenére ilyen sokan megszerették, a kérdésemre pedig azt felelték: a történet miatt. Még szerencse, hogy nem mindenki olyan kritikus, mint én. Kétféle olvasó van: egy, aki a fogalmazásra megy, mint én, és egy másik, aki a történetre.
A Destinyvel az a probléma, hogy nekem kell egy párhuzamos világot felépítenem a miénk mellett, ami nem csak hogy szupertitkos, de láthatatlan is. Míg az ÁF világa odafent, egy másik dimenzióban zajlott, és csak a Bibliát kellett megcáfolnom - saját vallást, nevezett Túlvilági hitet, és törvényeket kellett kialakítanom - itt ebben a világban kellett maradnom, és láthatatlanná tennem azt, ami a párhuzamos oldalon zajlik. Ugyan is abban a világban varlakok járkálnak, emberek tűnnek el, a kormány nem tud semmiről, titkos kísérletek folynak, ami annyi logikai zavart vet fel, hogy megszámolni sem tudom. Pedig nem véletlen kezdtem el a Destinyt, és igen, sokkal méltóbbnak tartom a publikálásra, mint az ÁF-et. Az ÁF-ben csak romantika van, itt akció, krimi, és érdekes dolgok - mint Sandra betegsége, vagy Dean változása. Csak időnként azt hiszem, nem vagyok elég érett még arra, hogy felépítsem ezt a világot…
Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy mit adok én ezekkel a regényekkel az embereknek? Elkalandoznak. Más világra jutnak - na nem úgy!!! - sosem létező pasikba zúgnak bele, és még sorolhatnám. És akartam adni valami igazit is. Valami valóságosat. Átgondoltam mi az, ami bárkivel megeshet, mi az, ami velem is megtörtént, ezért írtam egy olyan regényt, ami megtörtént eseményekre épült - ezt úgy kell érteni, hogy az összes tanulságom belevittem, amit tinikoromban (már elmúltam húsz, lassan kilábalok :D) átéltem. Szóval nem a történet bizonyos részei történtek meg velem, hanem szituációk, következmények. És ez lett az Esőnapok. Becca a másik két főhősömmel - Carry és Sandra – ellentétben sok mindenben olyan, mint én. A szavai, a viselkedése, ahogy hozzááll a dolgokhoz, mégsem tudom azt mondani, hogy teljes mértékben én vagyok, hiszen az ember sosem fogja magát annyira ismerni, hogy saját magáról írjon, ezért csak egy olyan valakiről írhat, amilyen szeretne lenni. És én sok mindenben szeretnék olyan lenni, mint Becca
Talán azért tudtam befejezni ezt a regényt, mert ott, a szöveg születése közben keletkezett a történet is, míg az ÁF-en vagy a Destinyn elég sokat töprengtem. Ráadásul tetszik ez a jelen idős írásmód. Valahogy számomra sokkal könnyebb és haladósabb, holott eddig olvasni sem voltam hajlandó olyan könyveket, amiket jelen időben írtak. De jó Becca-nak lenni :) Jó újra gimibe járni, jó újra gyereknek lenni :)
Mert az Esőnapok nem egy komoly könyv. Leginkább a Tökéletes Kémiához hasonlítanám, de leszögezem, hogy én nem vagyok annyira üres, és felületes, mint annak a fogalmazása 
Ez leginkább az elején érezhető, ahol egyenesen hülyének gondolhatjuk Becca-t, máskor meg elnézőnek. És kicsivel több, mint 300 oldalon kísérhetjük végig az élete alakulását
Kommentet írok ehhez a bejegyzéshez!
