Test bejegyzés

Regénybakik ~ álá kritika Niától…

Szóval hibák, amiket nem láttok, vagy nem akartok, mert a történetet szeretitek, vagy csak nem szóltok, mert aranyosak vagytok

 

Spolier zóna

___________________________________________

A következő képi és szöveges anyagok az olvasók befolyásolására alkalmasak. Úgy olvasd, mint egy kritikát valami kotnyeles és házsártos személytől.

Ezen bejegyzés alapját egy nagyon kedves lánynak írtam, aki az első bejegyzésemre reagált, és mivel sok mindenkitől hallottam a kérdést, hogy miért nem ment még el egy könyvem sem kiadónak, kicsit kibővítettem, és megosztom veletek. Íme:

Sosem haragudtam azokra, akik csak meghívó miatt írtak. Részben ez egy felmérés is volt, hogy most akkor hányan vannak itt, hány embernek írok, akik nem kommentelnek.

Meglepő eredmény született, és egyben hihetetlenül jó érzés volt. Van, amikor nem lehet hozzá szólni egy fejezethez, én sem mindig tudok.
Sokan kérdezték, hogy elmentem-e már kiadóhoz. Mivel? Nincs kész könyvem, és a kiadónál általában egy dobásod van. Ha azt mondom, “helló, van egy félkész könyvem, megnézitek?” és esetleg mégsem készül el, vagy csak nagyon sokára, a kiadó nem fog komolyan venni, és legközelebb nem áll velem szóba. Csak kész, befejezett regényeket fogadnak. Tudom, hogy ti sem szerettek darabokban olvasni, a kiadónak pedig az még pénzt is jelent, hogy a dolgozója mire használja az idejét

 

Az Árny és Fény pedig tele van hibákkal, amik jórészt a következők:

Egyes számú hiba csoport:

Visszatérve az ÁF-hez, komoly átdolgozások szükségesek ahhoz, hogy el tudjam küldeni. Hiszen csak régen volt már, és visszaolvasva sok minden felesleges, illetve túl sok űr van benne, és most nem a furcsaságokra gondolok, amik ezután fognak megmagyarázásra kerülni, hanem például egy olyan dologra, hogy Carry nem égett meg a tűzben. Nem vizsgálgatták halálra, nem kísérleteztek azon a szerencsétlenen, hogy mitől van ez??? A 'skizofréniájára' nem adtak gyógyszert? Ezek lehet, hogy más fejében nem fordulnak meg, de nekem igen, és amíg az én fejemben megfordul, nem engedem ki a kezemből, amíg meg nem írtam úgy, hogy kioltom a lehetőséget, hogy ez más fejében is megforduljon. A történethez kapcsolódó rejtélyek már rendben vannak, csak azokhoz meg el kell olvasni az egészet, mert két éve írom, és nem akarok kihagyni egyetlen olyan dolgot sem a magyarázatok során, amik esetleg kérdést hagynak maguk után. A családi kapcsolatok is leegyszerűsítésre szorulnak (Tina nem lehet Hirem nővére, mert nem szabad Jaynek találkoznia vele, de az unokatestvére már lehet). Szóval sok a baki

Kettes számú hibacsoport:

A másik nagy hiba az ÁF-ben az érzelmek kifejezése. Carry fejével látni, az érzelmeit leírni, hogy hiteles legyen. Ezt nagyon könnyű túlzásba vinni, és Carry monológjai könnyed helyett sok helyen nehézzé, és tömörré, már-már követhetetlenné váltak. Amit számomra bonyolult volt megírni, más számára kegyetlen olvasni. Ezen kívül a rejtélyeken is csökkenteni akarok, mert hiába tudom, hogy jó kis konfliktusokat tudnék kihozni belőle, meg jó kis magyarázataim vannak rá, nem akarom, hogy az legyen olvasás közben, hogy “jaj, már elvesztettem a fonalat” “Mi van megint?” “WTF???” Mert az ÁF-ben van ilyen.

Hármas számú hibacsoport:

Jayt sikerült megutáltatnom. Valahol átestem azon a ponton a makacsságával, hogy már nincs benne olyan érték, amivel meg tudnám őt szerettetni, mikor ő az a főhős, aki végigviszi a történetet, és a következő könyvben, már Gabriel szemszögéből zajlanak a dolgok. Azt hiszem, ezt a hibát ott követtem el, hogy nem kellett volna Jayt úgy beállítanom, mint egy díszbuzit, akire elhangzik néhány utalás, hogy nem ilyen volt, valaha normálisan viselkedett, de hiába mondom én azt Carry szavaival, hogy Jayt szeressétek, mert nem volt ő mindig ilyen, nem mindenkinek jön le az, hogy ott is bujkál valami rejtély, és Jaydon okkal lett egy köcsög állat Carolynnal, hanem az jön le, hogy valaha más volt, oké, valaha szerethető volt, de mi nem ismerjük olyannak, így csak díszbuzi marad. Illetve ugyan ez van Hiremmel, aki időnként kiesik a macsó szerepéből, és kedves Carryvel, holott ezt tilos lenne neki. Nem azért, mert azt mondták neki: dádá, nem szabad, hanem mert egyszerűen képtelen rá. A démonok gonoszak, az angyalok jók, de az érzelmeket tiltják a Túlvilágon, és Gabriel az egyetlen, aki mégis érzéseket táplál. (Lényegében Carry iránt, mivel Jenette-t kegyetlenül megkínozza a történet során)

Carry személye viszont ami a legjobban zavar. Főleg ez a kettősség és a rengeteg miért, meg a magyarázatok, a hitelesség. Ott van a színváltó szeme. Ha Jaydon folyton idegesíti, miért nem villódzik, mint a karácsonyfa izzó? Hogyan magyarázzam meg, mi az a határ, ami után már átváltozik a szeme, és ha a szeme változik, a természete miért nem? És ezt megírni úgy, hogy hiteles legyen, és ne tűnjön soknak, erőltetettnek.

 

 

Nem titok, hogy a történet folyamán az aranyos részek tartottak életben :)

De sajnos fejlődök. Minden újabb regénnyel sokat, és mikor újra az ÁF-hez nyúltam, megkérdeztem pár embert, hogy mi tetszik nekik ebben a …ban? Én magam sem értettem bizonyos részeket. Persze, tudtam, mi az, és mi van ott, de ha nem én írtam volna, biztos, hogy a kukába dobom. A fogalmazása csapni való volt, nehéz, eltúlzott, és zavaros. És ez az első fejezet volt, pont, aminek ütnie kellett volna, hogy az olvasó tovább haladjon vele. És igen, hálás voltam azért, hogy ennek ellenére ilyen sokan megszerették, a kérdésemre pedig azt felelték: a történet miatt. Még szerencse, hogy nem mindenki olyan kritikus, mint én. Kétféle olvasó van: egy, aki a fogalmazásra megy, mint én, és egy másik, aki a történetre.

 

A Destinyvel az a probléma, hogy nekem kell egy párhuzamos világot felépítenem a miénk mellett, ami nem csak hogy szupertitkos, de láthatatlan is. Míg az ÁF világa odafent, egy másik dimenzióban zajlott, és csak a Bibliát kellett megcáfolnom - saját vallást, nevezett Túlvilági hitet, és törvényeket kellett kialakítanom - itt ebben a világban kellett maradnom, és láthatatlanná tennem azt, ami a párhuzamos oldalon zajlik. Ugyan is abban a világban varlakok járkálnak, emberek tűnnek el, a kormány nem tud semmiről, titkos kísérletek folynak, ami annyi logikai zavart vet fel, hogy megszámolni sem tudom. Pedig nem véletlen kezdtem el a Destinyt, és igen, sokkal méltóbbnak tartom a publikálásra, mint az ÁF-et. Az ÁF-ben csak romantika van, itt akció, krimi, és érdekes dolgok - mint Sandra betegsége, vagy Dean változása. Csak időnként azt hiszem, nem vagyok elég érett még arra, hogy felépítsem ezt a világot…

 

Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy mit adok én ezekkel a regényekkel az embereknek? Elkalandoznak. Más világra jutnak - na nem úgy!!! - sosem létező pasikba zúgnak bele, és még sorolhatnám. És akartam adni valami igazit is. Valami valóságosat. Átgondoltam mi az, ami bárkivel megeshet, mi az, ami velem is megtörtént, ezért írtam egy olyan regényt, ami megtörtént eseményekre épült - ezt úgy kell érteni, hogy az összes tanulságom belevittem, amit tinikoromban (már elmúltam húsz, lassan kilábalok :D) átéltem. Szóval nem a történet bizonyos részei történtek meg velem, hanem szituációk, következmények. És ez lett az Esőnapok. Becca a másik két főhősömmel - Carry és Sandra – ellentétben sok mindenben olyan, mint én. A szavai, a viselkedése, ahogy hozzááll a dolgokhoz, mégsem tudom azt mondani, hogy teljes mértékben én vagyok, hiszen az ember sosem fogja magát annyira ismerni, hogy saját magáról írjon, ezért csak egy olyan valakiről írhat, amilyen szeretne lenni. És én sok mindenben szeretnék olyan lenni, mint Becca

Talán azért tudtam befejezni ezt a regényt, mert ott, a szöveg születése közben keletkezett a történet is, míg az ÁF-en vagy a Destinyn elég sokat töprengtem. Ráadásul tetszik ez a jelen idős írásmód. Valahogy számomra sokkal könnyebb és haladósabb, holott eddig olvasni sem voltam hajlandó olyan könyveket, amiket jelen időben írtak. De jó Becca-nak lenni :) Jó újra gimibe járni, jó újra gyereknek lenni :)
Mert az Esőnapok nem egy komoly könyv. Leginkább a Tökéletes Kémiához hasonlítanám, de leszögezem, hogy én nem vagyok annyira üres, és felületes, mint annak a fogalmazása (már sorry…)

Ez leginkább az elején érezhető, ahol egyenesen hülyének gondolhatjuk Becca-t, máskor meg elnézőnek. És kicsivel több, mint 300 oldalon kísérhetjük végig az élete alakulását

Kommentet írok ehhez a bejegyzéshez!

Így ismertem meg Cat&Bonest…

Ez a ciki gyerekek:

http://www.gyakorikerdesek.hu/szorakozas__konyvek__1126172-egy-16-eves-kortol-ajanlott-tinikonyv-mennyire-lehet-erotikatol-futott

Niara 19 éves kori kérdése a gyakori kérdéseken…

MIÉRT ÍRTAM ODA A NEVEM???

És két év múlva miért kerül még mindig a szemem elé?

 

______________________________________

Kommentet írok ehhez a bejegyzéshez!

Esőnapok Trailer :)

Nos, mivel vége az első tantárgyzárómnak, és mert jelenleg képtelen vagyok egy sort is írni a regényekből, csináltam egy videót az Esőnapokhoz.

Hogy mi ez a regény, és miért, arról már a picsanadrág and Nia rész előtt írtam, így most nem részletezném.

Régóta ki akartam próbálni az új moovie meakert, de tudtam, hogy komolyabb videóhoz nem fogom tudni használ, így aztán ideális volt, hiszen az Esőnapokhoz nem lehet komoly videót készíteni Csak komolytalant

Be kell valljam, hogy azon csalódásokon kívül, hogy fél úton bekakilt a hangkártyám, és kiderült, hogy nem lehet a betűknek semmilyen dombornyomást, vagy valamit adni, hogy jól láthatóak legyenek az azonos színek felett is, kifejezetten élveztem a dolgot. Ja, és ami még csalódás volt: a programmal nem lehet zenét vágni úgy, hogy aztán összetudjam mosni, mint a többinél, így vagy félbevágtam volna a közepén, és lehalkítom, vagy végigcsinálom az egész számot. Mivel kellett a vége, ahol lelassul a zene, az utóbbit választottam. Ha nagyon kiakasztott volna a dolog, talán leszedek egy hangvágót, és megcsinálom, de mondom van elég képem, és mivel a videózás és a fényképezés jelen van az egész könyvben, talán még jó is. Nem nagyon hangoztattam a címen kívül, hogy “trailer” mert egy trailer max két perc, ez meg több, mint három, így inkább csak egy kis bemutató a könyvhöz

A zene:

Lehet, hogy nem szeretem Jessie McCartney zenéit, mégis, ragaszkodtam hozzá, és kénytelen voltam addig keresgélni a számai közt, amíg meg nem találtam a Because you live-et. És mit mondjak, annyiszor hallgattam a srácot, hogy egészen megszerettem. Ha nem látom klippben, hogy hogy húzza a magas hangokat, és nem azonosítom Bieberrel, valóban nem rossz…

Azért ragaszkodtam hozzá, mert a Keith című filmben Jessie játssza Keitht, és mivel annak a filmnek köszönhetem, hogy volt bátorságom megírni ezt a könyvet, gondoltam annyival tartozom neki, hogy az ő zenéjét választom. Azért is furcsa, mert eddig csak meghallottam a zenét, és már összeállt a fejemben a trailer, itt viszont úgy kellett a trailerhez választanom egy zenét, és kihozni belőle a tőlem telhető legjobb videót. Nem olyan látványos, mint az eddigi trailerjeim, de ebben minden benne van, és még nem volt olyan könyv videóm, amiben tényleg, látom is a jeleneteket. Itt benne vannak a bolondozások, a depóban töltött nap, a horgászás, és drága Felicia neve is felbukkan, amihez csak annyit fűznék hozzá, hogy az ott a képen az én kezem. Alkoholos filctollal írtam rá, de a történetben eredetileg Becca ezt úgy teszi, hogy “Szeretünk Felicia, te vén kurva”, így miután lefényképeztem, utána írtam, hogy “you old whore”. Csak arra nem számítottam, hogy nem izzadja le a tenyerem, és nem sikerül lemosnom, így Tescoban ma úgy fizettem, hogy mikor nyitott tenyérrel átadtam az aprót, ez állt rajta: “I <3 Felicia you old whore”…

Mivel a történetet Zsófi kivételével még nem ismeritek – vagy ha igen, 1. feltörtétek a gépemet, ti kis huncutok   2. szemfülesek voltatok, és megtaláltátok a publikussá tett részecskéket a facebook oldalamon –, elmondom, hogy Felicia Danie kocsija, szóval ha az a pénztáros egyszer elolvassa a könyvet, nagyot fog nevetni, én mondom…

Azt viszont sajnálom, hogy a “Dinka Danie” feliratot nem tudtam belecsempészni – Rabe firkálja össze Danie cuccait ezzel a szöveggel –, mert nem volt kedvem tönkretenni a mappámat, de ha egyszer megcsinálom, készítek fotót Jelenleg itt van a lábamnál a filctollal… nagy a kísértés. Na, majd meglátjuk… A füzeteimet is összefirkáltam, hogy Dean+Alexandra, vagy hogy J’n’C. (Jaj, erről eszembe jut: múltkor rövidíteni akartam egy kivágott jelenet címét, és azt írtam rá, hogy D’n’B’ = Danie and Becca, aztán meg jót nevettem rajta, mert a D’n’B az a kibírhatatlan maszlag zenei stílus, amit egész nap a párom üvöltet, és még mindig nem tudtam megszokni, pedig nem tegnap raktuk először egymás mellé a szennyesünket.)

Szóval ennyi voltam A videót igazán azok fogják tudni értékelni, akik elolvassák majd a könyvet. Csak azért nem adtam még ki a kezemből, mert régen Térj Vissza Hozzám volt a címe, így bele kell építenem az esőnapokat, ergó egy nagy adag hiányzik a közepéből. De remélem a hangulata megvan

U.i.: Most már kommentet is írhattok

 

…

…

Kommentet írok ehhez a bejegyzéshez!

Én, a nacim, és a régi munkahelyem…

Pár napja rákapattak a – szép magyar nyelven – picsanadrágokra. Ez azért nagy szám, mert 8 éves korom óta fedetlen lábakkal soha nem hagytam el a házat. Volt egy rövid kapcsolatom egy háromnegyedes nadrággal, de ezen kívül mindig csak hosszú farmerban jártam, télen, nyáron. Persze meg kell említenem azt az egy szem krém színű szoknyámat, amiben Manó szerint olyan vagyok, mint Carolyn.

Szóval miután a két lábon járó kritikusok végigfikáztak mindenkit az úton, és megkaptam, hogy “ennyi erővel te is vehetnél fel olyat” úgy voltam vele, hogy azta öcsém, már csak azért is. (Legnagyobb szerencsémre – csak hogy boldog, és teljes legyen az életem - elég időt töltök velük, hogy lássam a fejükön, ha nem tetszik valami, és mivel a szemembe úgy sem mernék megmondani, hogy ez borzalmas, minden pénzt megért volna, hogy lássam a fejüket, mikor meglátnak engem álá picsanadrágban!). Aztán persze jött a kellemetlen életérzés, hogy ezeket a nadrágokat csak 30-as méretig gyártják, és az én 64 kilómra sehogy sem fog feljönni. De az eladó nem adta fel – imádom a szegedi csarnokot, ott az eladók addig nyomják rád a cuccot, amíg el nem viszed, és múltkor miután megvártam, hogy felöltöztessen tiritarka, csiricsálé, ribancos cuccokba, és végighallgattam, hogy Niácska ez annyira jól áll neked, csak annyit mondtam: Pali, nyugtass meg, hogy ha elvégzem a sulit, én nem ilyen eladó leszek –, behozta az egész amerikás kollekciót – ÉN? AMERIKÁSAT? Már a picsanadrágot is tömegpukkasztásra szánom, nem hogy még az amerikás picsanadrágot… –, amire a reakcióm csak annyi volt: mi van, nem megy a készlet?

Aztán persze jól fejbe vertem magam képzeletben, és már csak az elnézést kedvéért is felvettem. De mikor beletuszkolt egy overállba, kicsit kiakadtam, és úgy húztam el onnan, hogy majd eldarabolom a nadrágjaimat…

És mivel lány létemre mindig is utáltam vásárolni, és két kör után nagyobb röghályatom van a kínaiktól, mint páromnak a körömpörkölttől, eldöntöttem, hogy hazamegyek, és bevágom a szundit. De miért is ért volna utol utópia, mikor anyunak beígértem 10 kg mosóport, így húzhattam vissza a vásárhelyi Tescoba. És ott: megláttam az én picsanadrágom! Fekete, és vászon. Nos, fél órát szántam rá, hogy magamra tuszkoljam a 32-est – mert ugye 30-ig gyártják -, mert a következő méret már a 48-as volt, és az hujjujujjuj, esti antibanán turmix tréninget, és Norbi videókat jelentett volna. Bár engem torna ügyben amúgy sem kell félteni. Legutóbb lehoztam fentről a krémest, és belőttem a jutubon a LegMagices nénit – akit idehaza teljes magányomban, miközben a gépen nyomom a gyakorlatokat, csak LegMagices kínzó ribancnak hívok –, így anyámék csak annyit láttak, hogy Niácska eszi a krémest, és nézi a tornavidit .

Szóval visszatérve az én picsanadrágomra, odamentem az eladóhoz, hogy nézzen nekem a raktárban egy 38-ast – mert hál’ Isten a 42-es úgy leesett rólam, mint anyám kezéből a tányér, mikor közöltem vele, hogy hamarosan itt az FBI.

Majdnem kiütöttem az eladót, amiért rám sem néz, nem köszön, és áraz tovább, majd azt sem tudja, melyik fekete nadrágról beszélek a 3 fajta közül, de azt mondja, NINCS! És ez a “nincs” a szó mögött valahogy úgy hangzott: “takarodj a közelemből, mondom hogy NINCS, és meg ne merd kérdezni újra, hogy ‘biztos’, mert esküszöm lenyeltem a torkodon a vállfát, te hülye picsa.” Nos, nem mertem megkérdezni. Hazakullogtam a 10kg mosóporommal, és folytattam a tanulást, mert ma volt az első modulzáróm, és a csoportban van egy fajta bizonyítási kényszer –.- Ergó ha hármas alatt végzel: fussá’ ba*meg!

De megérte ennyi időt szánni rá, és hatalmas csókkal tartozom a gyakorlati helyemnek is azért, hogy mindent megmutattak, és így ötösre zártam az első tantárgyam.

A tétel kihúzás valahogy így zajlott:

Tanár: Nyugodtan, keverd meg, válogass csak!

*Kiveszem a legfelsőt.*

Én elszontyolodva: jó lesz ez nekem… *megfordítom* Hohoho, nagyon jó lesz ez nekem!

Niácska megint magát adta. Az őszinte reakcióim nem ismernek határokat…

Hanem, mikor végzek…

“Vettél már rövidnadrágot?”

Fejem vörös, hajam égnek, amolyan Patrik mód elordítom magam: PICSANADRÁG!!! mintha most szabadítottak volna ki az elmegyógyintézetből, és mind ezt az én híves Carry féle szoknyámban, kisasszonynak öltözve, ami megcáfolt minden úrinő féle magatartást. Aztán irány a szegedi Tesco, hogy na, nézzük meg, miből élek.

Választék persze volt bőven picsanadrágból, és vo i lá, kibékült a combom egy 38-as nadrággal, ami bosszú és tömegpukkasztás ide, vagy oda, egész jól áll nekem. Mindig irigykedve néztem a lányokat, akik fel mernek venni ilyet. A mai kamasz lányok egyébként is sokkal szebbek, és takarosabbak, mint az én – khöm, vén asszony – időmben voltak. Nekem az önbizalmam eddig kicsit volt hozzá, de aztán belegondoltam, hogy addig mutogassam a lábaimat, amíg lehet. És idén nem fogok megrohadni a hosszú farmerjeimben, amikből szintén nem vagyok hajlandó felvenni, csak a bő szárúakat, amiket idén teljesen kivontak a forgalomból, mert az I Love Csőnaci korszak hódít. És mondanám, hogy amúgy sem nézi senki, mert mindenki megdöglik a hőségtől, de ez nem igaz, mert az én osztálytársaimnak abból áll a séta, hogy “nézd azt a csajt, nézd azt a csajt!” (Alig várom, hogy hazafelé Katával jöhessek, aki kimagaslóan normális a csoport fiataljait tekintve.) De szerencsére amióta elhagytam a gimit, leszarom tablettákat szedek…

Így aztán behajítottam életem első térd fölé érő nadrágját a minikocsiba, és elindultam a kasszasorra. Régen jártam már olyan helyen, ahol ennyien ismernek :) Nem most volt már, hogy úgy mentem végig egy Tescoban, hogy miden pénztáros odaköszön, és időnként még mást is mond, melynek hála, 3X annyiba telik beállni egy – mondhatni – üres kasszához. Amikor utoljára beestem a szeged-rókusi tacsiba, hogy kielégítsem az este tízkor rám törő jégkrémigényem, senki sem ismert meg o.O Pedig ha valakit ismertek ott, engem aztán biztos. Mivel kénytelenek voltak. Minden nap ott voltam –.-

Most viszont legnagyobb meglepetésemre… kifejezetten örültek nekem. A kocsihúzó srác a regényeimről érdeklődött. Nem arról, hogy hogy vagyok, hol dolgozom, mi van velem, hanem hogy hogy haladok az írással, és az osztálytársaim lenézése után hihetetlenül jól esett valakitől ezt hallani, akit személyesen ismerek. És abszurd nem emlékeztem arra, hogy ők tudnak erről, de igen, amikor rengeteg időnk volt, összeültünk pár biztonsági őrrel, és storykat “írogattunk” a kassza mellett, aztán meg ezen röhögtünk, amíg be nem állt a sor, és szét nem zavartak minket. Akkor még normális volt a társaság, nem olyan kiabálós, nem törődöm emberek vettek körbe az üzletben, mint most, ha bemegyek vásárolni. És időnként rossz ebbe belegondolni. Lehet, hogy egyesek szemében az eladó szakma cikinek számít, de én valahogy… szerettem, és nem olyan voltam, mint azok a besavanyodott eladók, akik csak a munkaidő végét várják. Szerettem emberekkel bánni, akiknek csak a munkámban kell megfelelnem. Rövid, futó kapcsolatokat kialakítani, és izgalmas történeteket hallgatni, miközben kiszolgálom őket, és a kollégáim is jó környezetet teremtettek. Nem volt olyan, hogy húztam a szám, ha be kell mennem. Mindig nevettem, és valahogy sosem volt olyan rossz napom, hogy bunkó legyek bárkivel is. De ami a legfontosabb, nem éreztem magam méltatlannak ahhoz, hogy írok. Mert ha megnézitek, a legtöbb könyves szerzőnek, aki be is futott, diplomája, vagy valamilyen magas végzettsége van. Én meg csak egy érettségizett, kis bolti eladó vagyok. Melyik kiadó foglalkozna velem? A válasz: amelyik hisz a csodákban, az írását figyeli, és nem nézi le azt, akinek kisebb képesítése van. Ez pedig ritka. Emberileg.

De be kell valljam, sosem bántam meg, hogy nem vettek fel akkor az egyetemre. Társadalmi tanulmányokra jelentkeztem, én, a szabad lelkű, kötetlen, kicsit lökött, zizi csaj. Mi lett volna abból? Ha találtam volna olyan szakot, amire szeretnék menni, újra próbálkoztam volna a következő évben, vagy tettem volna azért, hogy bekerüljek, de a kisujjam sem mozdítottam az ügyben, és nem azért, mert nem akarok tanulni, hanem mert nincs olyan szak az egyetemen, amit szeretnék, lenne erőm végigcsinálni, nekem való lenne, és még meg is tudnék élni belőle. Az egyetlen szakcsoport, amire mentem volna, az vagy a magyar, vagy esztétika, esetleg média. Szóval valami írással kapcsolatos, amivel csak annyit értem volna el, hogy az én gyerekeim sem fognak márkás cuccokban járni.

Tudom, tudom, akkor miért nem mentem olyan szakra, amiből meg lehet élni? A válasz: biztos meg lehet abból élni? Mi van, ha eladót keresnek, közgazdászt viszont nem? Ha diplomája van az embernek, nem igazán foglalkoztatják alacsonyabb szinten, mert többet kell fizetni, és ha nincs az embernek munkája, jó lenne egy gyárban is dolgozni – vagy esetemben boltban, mert nekem a gyári munka, meg a paradicsomszedés már túl sok, és becsülöm azt, aki ezt bírja, mert én két óra után kifeküdnék, mint Miksa bácsi a kocsmából hazafelé. Persze nem százezreket kereshetek vele, de jobb, mint a semmi, és még szeretem is csinálni. Dolgoztam irodában is. Köszönöm, soha többet. Nekem kell az a színes környezet, hogy ezer arc vegyen körbe, ne csak a főnököm, aki kiabál mindenkire (oké, rám sosem kiabált, de rajtam kívül mindenkire, és nekem mocskolta őket a hátuk mögött). A szakmákra, amikből diplomázni szeretnék, itthon nincs kereslet, kimenni meg… soha nem hagynám itt a legfontosabb személyt az életemben, a nagymamámat, aki örökké élni fog, és mindig megmondja a frankót. :) Talán majd egyszer, mikor a világ már három, önmagát okos tojásnak képzelő mini-Tibikével lesz gazdagabb…

A régi munkahelyemen viszont nem éreztem azt, hogy eladóként sosem leszek író. Egyrészt azért, mert a kollégákkal beszélhettem róla, másrészt pedig kötetlen az ember, és nem várják el tőle, hogy csak a munkájának éljen, mint most. Eddig meg sem fordult a fejemben ilyesmi, de amióta kisboltban vagyok, és az időmet számolom, furcsán hátborzongató a dolog. Ott mintha csak egy dolgozó lennék. És nem író, még akkor sem, ha a főnökasszonyom valamelyik nap csak úgy odajött hozzám, hogy “jaj, jut eszembe, elolvastam az Árny és Fényt”. Én meg: “És ezt csak így mondod?” – szegénykém nem tudhatta, hogy ez milyen fontos nekem. Csak az ismer igazán, aki olvassa az írásaimat, és furcsa egy olyan emberrel mozogni egész nap, aki tudja, mi lakozik a fejemben. Furcsán jó :) Eddig ismeretlen. Nagyon megszerettem a kollégáimat, csak éppen más a környezet. Egy kisbolt több időt, és odafigyelést igényel, mint egy nagy.

Szóval jó érzés volt, hogy a volt kollégáim az írásról kérdeztek. Sok szép emlékem van velük – nem csak azért, mert érdekelte őket, mit csinálok, és voltak olyan órák, amikor poénból együtt alkottunk, hanem ezer más is. (Egyszer még macskára is vadásztunk az eladótérben, aztán pedig kész mentőakciót rendeztünk neki, mert kihívták a sintért, hogy elaltassák. A csoportvezetőm macskamániás volt, ezért bedugtuk a pólóm alá, és kicsempésztük a portára. A karbantartó már ott volt a ketreccel, és kérdezte, hogy ti hozzátok a macskát? A macska ott mocorgott a pólóm alatt, ezért összegörnyedtem, és eljátszottam, hogy órák óta hányok, és megy a hasam, ezért engedjenek ki a friss levegőre, a csoportvezetőm meg kitámogatott. Így a macsek megúszta, de még este is ott volt, ezért vettünk neki zsemlét.)

Mivel azután kezdtem blogolni, hogy a főnököm felvett maga mellé az irodába – ami lehet, hogy kényelmes volt, de utáltam, mint a fene –, és ott hagytam őket, nem is tudhattak róla, hogy mit értem el a regényeimmel. És akkor… meséltem rólatok. Az elmúlt évről, hogy mennyi mindent kaptam tőletek, és mennyi új barátot szereztem, akik nem hagynak cserben. Ugyan ez volt, mikor elkezdődött a tanfolyam, amire most járok. Mindenki az életéről és a gyerekeiről beszélt – csak amire büszke. És én 21 éves fejjel mire lehetnék büszke? Azokra, akik szeretnek, és szeretik azt, amit én a legjobban szeretek :)

Egyébként mindig úgy képzeltem, hogy mikor könyves szerző leszek, még az áruház kék-piros egyenruhájában fogom tengetni a napjaimat, és Feri bácsi hajnalonként továbbra is nálam veszi az olivás ciabattáját. Mindig arról álmodoztam, hogy rendezhetek egy könyvbemutatót az üzletsori könyvesboltban, és a kollégáim büszkék lehetnek rám, a vásárlók pedig megismernek majd. Sosem szégyelltem, hogy szeretek eladó lenni, mert azokkal ellentétben, akik gonoszul bánnak a vevőkkel, és utálják a munkájukat, én megtaláltam benne azt, amit szerethetek, és még abból is viccet csináltam volna, ha a könyvem esetleg ott lenne a polcon az áruház végében. Ha láttam volna, hogy valaki nézegeti, odamentem volna, és dedikáltam volna neki :’) Vagy a kasszánál, mikor fizeti. Aranyos kis álmok :)

De mindig változunk, és huszonegy évesen felnövünk annyira, hogy picsanadrágokat hordjunk xD

 

Én és álá picsanadrág.

Az uram most meozta le, tényleg jól áll. Így talán mégsem lesz polgárpukkasztás :S

Csalódás a köbön…

Nos, nem gondoltam, hogy pont egy ilyen bejegyzéssel fogom nyitni a személyes blogom, de ez van

Eddig eszem ágában sem volt kitenni ezt a bejegyzést, de azt hiszem, már nem halogathatom tovább.

Csupán nem szeretek kikiabálni dolgokat, amik még nem biztosak. Ezért sem írtam ki az üzenő falamra, hogy esélyem van egy könyv kiadásra. Sokan csinálják ezt, aztán pedig kézhez kapják a szerződést, és a végén semmi sem lesz belőle. Csak nem akartam beleélni magam, és pofára esni. Ez van. Kegyetlenül nehéz volt magamban tartani, de megcsináltam, és csak néhány embernek mondtam, akikről tudtam, hogy számíthatok. Vagyis azt hittem, hogy számíthatok.

Volt, aki nem is kérdezett semmit, hanem bízott bennem, és tudta, hogy okkal nem folytatom az ÁF-et, de volt olyan is, aki szabályosan letámadott, hogy mit képzelek, és még sorolhatnám a köztes tényezőket, de nem akarom.

Az igazi indok, amiért felfüggesztettem az ÁF-et, nem azért volt, mert Jaj, Niácska megunta, meg pfff, várható volt, hogy nem csinálja végig, mert úgy megbonyolította, hogy ő sem tudja, mi legyen vele. De szívesen fogadom az effajta vádakat, igazán feldobják a napomat…

Az Árny és Fény, igen hosszú regény. Vannak mélypontjai, és ha nem lenne meg előre az egész történet a fejemben, egész biztos, hogy nem bírtam volna elhúzni ilyen sokáig, és húztam is volna tovább, ha nem jön közbe az égi robbanás. Azaz a Pályázat. Mert igen, mindenki életében jön egyszer egy sorsdöntő pályázat, ami teljesen felforgatja az életét, és a világot rózsaszínben láttatja.

2011. november 15.-én én is sírtam egy e-mail fölött. Nem, nem a lottón nyertem, de ha klisét akarok használni, azt mondom, az érzés legalább olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra egy zsák pénz hullott volna az ölembe. Olyan ajánlatot kaptam az Ulpius ház könyvkiadótól, amit eszem ágában sem volt elrontani. Bekérték egy pályázat során a teljes kéziratomat. A baj, csak annyi volt, hogy én be sem akartam küldeni, nem akartam nevezni, és nem is én küldtem be, hanem egy kedves meglepetés során jutott el a kiadóhoz. De nem az Árny és Fény, hanem a Destiny.

A Destiny című regényem egy behatárolhatatlan romantikus sci-fi, amiről ha az osztálytársaimnak mesélek – róluk majd később még szót ejtek – röhögve felordítanak, hogy sosem hallottak még ekkora hülyeséget. De mi tagadás, nem is jó a beszélőkém az olyan emberekkel, akik képtelenek épeszűként tekinteni rám.

A Destinyből csak három fejezet volt, mikor a kiadó bekérte, de őszintén kérdem, melyik író, vagy írni vágyó ember nem dobta volna el még a saját életét, a teendőit is egy ilyen lehetőségért? Én így tettem. Az ÁF-ből már csak pár fejezet lett volna, de a Destiny fontosabb volt, hiszen lehet, hogy egyszer van ilyen az életben. A Destinyt a kiadó határidővel kérte be. Január 10. A regényt nem tudtam befejezni addigra, hiszen folyton görcsöltem fölötte, és képtelen voltam annyi érzelmet bele vinni, amennyit akartam. A karakterek sekélyesek voltak, a történet lapos, és még a pozitív kommenteket is elutasítottam, mert tudtam, hogy a kiadó mit várna el tőlem, és hogy én nem ütöm meg a Destinyvel ezt a szintet. De az átélés azért sem sikerülhetett, mert olyan emberektől kaptam rá támadást, akik közel állnak hozzám, így ha ők sem bíznak eléggé bennem, akkor ki? Megkaptam, hogy hagyjam a Destinyt, életem lehetőségét, és folytassam az ÁF-et, mert ÁF, ÁF, ÁF, és miután bizalmasan megértést kérek tőlük, kicsit fájt, hogy ennyire semmibe vesznek, és a célozgatásaikkal továbbra is le akarnak beszélni arról, hogy megcsináljam. Az olvasóim, akik elkérték és megkapták, alig jeleztek vissza, annak a pár embernek pedig kifejeztem a hálámat, és még fogom is.

Rengeteg gyomoridegem, és időm ment a Destinybe, és a kiadó még most is várja. Nagyon nehéz úgy írni, hogy belehajszolnak egy olyan témába, ami távol áll tőled, és ráadásul határidőre kérik. Ha nem kéne beküldeni, ritik, hogy meg tudnám írni. Ilyen az ember, én pedig flúgosan átlagos vagyok. Ez van…

Az ÁF nagyon követős, és ha nincs benne az ember egész nap, nem lehet folytatni. Ahhoz, hogy folytassam, újra kell olvasnom az egészet, és mivel nem vagyok vele megelégedve, újra is kell írnom számos jelenetet, illetve a fogalmazásom sem volt teljes, hiszen az mindig változik. Aranyosak az olvasóim, mikor azt mondják, ez így jó, ahogy van Hihetetlenül jó érzés, de ahogy Niki is mondta egyszer, ők azt látják, ami, én pedig azt, ami lehet. És tudom, hogy ez még nem az, ami meghódítana százezreket, de lehet belőle az. Ha nagyon akarom. És tudom, hogy akarom.

Ha nem jön közbe a Destiny, már vége lenne az ÁF-nek. A kis csoportom teljes lenne, és talán szét is széledne. Tény, hogy jobban szeretnének, ha már befejeztem volna, de nem haragszom rájuk, mert ők nem tudják, hogy miért csinálom. Ők haragudhatnak rám, és még jogosnak is tartom.

A suli…

Az utolsó határidőm – amit nem a kiadó tűzött ki a sok hosszabbítással, hanem a saját életem – április 10.-e volt, ugyan is onnantól egy intenzív tanfolyamon kell részt vennem, ami úgy néz ki, hogy délelőtt tanulás, délután pedig gyakorlat, szóval nem könnyű, és még akkor tanuljon is az ember, mert ha megbukik, be kell fizetnie 354E Ft-ot, azaz a tanfolyam árát. Azt nem mondom, hogy nem írok, hiszen amit szeret az ember, arra van ideje, csupán olyannal nem tudok foglalkozni, mint a Destiny, vagy az ÁF, ami roppantul sok odafigyelést, és kidolgozást igényel. Ezen idő alatt az ÁF első, véglegesnek mondható átdolgozását csinálom, amit minden rendszeresen kommentelő, hűséges olvasómnak el fogok juttatni – mert róluk tudok, hogy léteznek, és biztos kell nekik -, illetve, aki ragaszkodik a Destinyhez, annak egy másik könyvet is küldeni fogok.

A tanfolyam augusztus 31.-én ér véget, onnantól pedig fogalmam sincs, hogy felvesznek-e dolgozni, vagy mi lesz, szóval az, hogy a további életem hogy alakul, még a jövő titka.

A kiborulás…

Borultatok már ki munka miatt? Éreztétek úgy, hogy bennetek ennél több van, és nem akartok éveken keresztül valami olyat csinálni, amit csak és kizárólag a pénzért csináltok? Oké, azért nem csak a pénzért választottam ezt a szakmát, és szeretem is, de tudom, hogy ha valaha olyan emberek közé kerülök, akik nem úgy bánnak velem, mint a gyakorlati helyemen, könnyen megutálhatom még az életem is…

Mivel ez már egy csöpögős, és szánalmas bejegyzés lett, bele írom azt is, hogy egész áprilist végigbőgtem, hiszen egy évig csak az írásnak éltem, az olvasóimmal beszéltem, az ÁF-el aludtam, és ébredtem, most pedig olyan emberek vesznek körül, akik szabályosan leordítanak, hogy az írásra fordított időt, miért nem tudom bulizásra fordítani, illetve, hogy szeretetből nem lehet megélni, és akkor már valami olyat csináljak, ami fizet is (~ by osztálytársak). Nekem nem ér annyit az életem, hogy a munkámért éljek, és azért dolgozzak, hogy a munkahelyemen egyek. Kell valami, amihez hazajövök – amiért megéri hazajönni –, szeretetet ad, kikapcsol, és benne önmagam lehetek. És most még ez többet ér számomra, mint a pénz. Most még. De nem hiszem, hogy lelkileg ilyen sokat változok.

Mikor láttam a napirendem, és éreztem, hogy csak annyi időm marad, hogy aludjak pár órát, teljesen kiborultam. Tudom, hogy erről szól az élet, és sosem mondtam, hogy én soha nem akarok dolgozni, de akkor is kiütött. Még mindig bízom benne, hogy elmúlik, és ha megszokom, jobb lesz. Még vitamin tablettákon is gondolkodom o.O Azok állítólag ébren tartanak.

Csak tudjátok, hogy mi fáj?

Az, hogy mindent elértem, amit akartam az írással. Hónapokon keresztül velem voltatok, végre valakivel beszélgethettem a szereplőimről, kaptak facebook profilt, kaptam fan borítókat, rajzokat, ajándékokat, és mit adok én? Egy jó nagy semmit, mert még életem nagy könyvét is eldobtam egy olyan lehetőségért, amit lehet, meg sem tudok csinálni. De szeretnék. És akik le akartak beszélni róla, mert az ÁF hű de fontos, kis logikát sem láttak abban, hogy az egészet az ÁF miatt csinálom?

Szó, mi szó, a Destiny több szempontból is figyelemfelkeltőbb, mint az ÁF, hiszen ki lenne még egy olyan őrült, hogy ilyen témát válasszon. Én nem a világot akarom vele meghódítani, csak annyi figyelmet elérni, hogy az ÁF-et sikerüljön kiadni. Már nem is magam miatt, hanem értetek. És persze keresztapám miatt, mert az egész családom röhög rajtam, amiért írok, és időnként úgy az orruk alá nyomnám a dedikált példányom, hogy nesztek.

Esőnapok

Mit csinálok most?

Egy teljesen szívhez szóló regényt, amit izzig-vérig magamért írtam. Nem számított, hogy kell-e valakinek, nem figyeltem a bakikra, vagy valami, hanem csak írtam, írtam, és képzelhetitek, mennyire odafigyelős vagyok, ha az ÁF-et két éve írom, a Destinyt meg fél éve, ezt meg megírtam egy hét alatt, és jobb lett, mint bármelyik írásom (az már más dolog, hogy egy hétig csak videochateltem, mert feldagadtak az ujjaim, és majdnem dokihoz kellett mennem. Megérte borogatni őket. Az Esőnapoknak hála, gyönyörű tavaszom lett).

Igen, teljesen beleéltem magam, és még a barátaimnak sem szóltam róla. Még Andinak sem – mert ő röghájatot kapna egy ilyen könyvtől és szerintem még a szexjelenetek miatt sem kegyelmezne meg nekem  -, akivel pedig mindent megosztok, és a tanácsira sokat adok. (Igen, ha Niácska egy hétig nem jelentkezik, akkor tudjátok, hogy dolgozik.)

Szó-mi szó, Christen város minden lakója új reményt adott. Hogy mire? Talán arra, hogy nem kell a munkámnak és a pénznek élnem. Élhetek továbbra is az írásnak, annak, amit feltétel nélkül szeretek. Nem kell hallgatnom másokra, ha tudom, hogy számomra ez az élet tökéletes, és ki sem kell lépnem abból a magam köré épített burokból, ha mellette teljes életet élhetek. Danie megtanított arra, hogy ne játsszam meg magam az emberek előtt, Becca pedig arra, hogy a facebook továbbra is összeköt azokkal, akiktől távol vagyok.  Így nem érdekel, hogy a környezetem nem ért meg, vagy hogy flúgosnak néznek. Az ország másik oldalán vannak olyan emberek, akik tudják, mit érzek.

Az Esőnapok minden percben feltölt, és mosolyra fakaszt. Jelenleg párhuzamosan végzem a javításait az Árny és Fénnyel. Csak ez kész regény. Az ÁF nem. És durva belegondolni, hogy van egy kész regényem. Szeretetből írt regényt nem szoktunk kiadni a kezünk közül, mert megvan a kockázata, hogy a rá irányuló negatív kritika összetör. Én viszont tudom, hogy ha befejeztem a javításokat, kész leszek elengedni, és úgy tekinteni rá, mint a többire. “Ez csak egy szar, amit én írtam” (~ by Elvis)

A köszönetnyilvánítás oldalakon keresztül fog tartani. És mindenkinek oda szeretném adni, akinek van okom emiatt a könyv miatt hálát érezni.

Befejezés

Szóval bocsi, lányok. Ez a szitu. Lesz ÁF, hiszen nem tudnám nem befejezni. Ahhoz túlságosan is jó véget terveztem

 

Ölel, csókol a ti őrült, lökött, fellegek felett járó Niácskátok!

Mi ez a vacak már megint?

A kérdés relatív, hiszen én sem tudom.

És hogy mit akarok kihozni belőle? Hüm, reszkessetek :')

A cím ne tévesszen meg, nem a depis dolgaimat fogom ide gyűjteni – igazából nem sűrűn vagyok depis, de megesik –, hanem mindent, ami rólam szól. Nektek. Azaz a világomról.

És hogy miért?

Talán mert sok a mondani valóm :P

Ezennel elindult Niara Stanfire személyes online naplója.

Kösd be az öved, dobd el a kólát és vedd fel a gatyád!

Hamarosan jelentkezem!

Addig is gondolj rám :P

XoXo

N. S.