Én, a nacim, és a régi munkahelyem…

Pár napja rákapattak a – szép magyar nyelven – picsanadrágokra. Ez azért nagy szám, mert 8 éves korom óta fedetlen lábakkal soha nem hagytam el a házat. Volt egy rövid kapcsolatom egy háromnegyedes nadrággal, de ezen kívül mindig csak hosszú farmerban jártam, télen, nyáron. Persze meg kell említenem azt az egy szem krém színű szoknyámat, amiben Manó szerint olyan vagyok, mint Carolyn.

Szóval miután a két lábon járó kritikusok végigfikáztak mindenkit az úton, és megkaptam, hogy “ennyi erővel te is vehetnél fel olyat” úgy voltam vele, hogy azta öcsém, már csak azért is. (Legnagyobb szerencsémre – csak hogy boldog, és teljes legyen az életem - elég időt töltök velük, hogy lássam a fejükön, ha nem tetszik valami, és mivel a szemembe úgy sem mernék megmondani, hogy ez borzalmas, minden pénzt megért volna, hogy lássam a fejüket, mikor meglátnak engem álá picsanadrágban!). Aztán persze jött a kellemetlen életérzés, hogy ezeket a nadrágokat csak 30-as méretig gyártják, és az én 64 kilómra sehogy sem fog feljönni. De az eladó nem adta fel – imádom a szegedi csarnokot, ott az eladók addig nyomják rád a cuccot, amíg el nem viszed, és múltkor miután megvártam, hogy felöltöztessen tiritarka, csiricsálé, ribancos cuccokba, és végighallgattam, hogy Niácska ez annyira jól áll neked, csak annyit mondtam: Pali, nyugtass meg, hogy ha elvégzem a sulit, én nem ilyen eladó leszek –, behozta az egész amerikás kollekciót – ÉN? AMERIKÁSAT? Már a picsanadrágot is tömegpukkasztásra szánom, nem hogy még az amerikás picsanadrágot… –, amire a reakcióm csak annyi volt: mi van, nem megy a készlet?

Aztán persze jól fejbe vertem magam képzeletben, és már csak az elnézést kedvéért is felvettem. De mikor beletuszkolt egy overállba, kicsit kiakadtam, és úgy húztam el onnan, hogy majd eldarabolom a nadrágjaimat…

És mivel lány létemre mindig is utáltam vásárolni, és két kör után nagyobb röghályatom van a kínaiktól, mint páromnak a körömpörkölttől, eldöntöttem, hogy hazamegyek, és bevágom a szundit. De miért is ért volna utol utópia, mikor anyunak beígértem 10 kg mosóport, így húzhattam vissza a vásárhelyi Tescoba. És ott: megláttam az én picsanadrágom! Fekete, és vászon. Nos, fél órát szántam rá, hogy magamra tuszkoljam a 32-est – mert ugye 30-ig gyártják -, mert a következő méret már a 48-as volt, és az hujjujujjuj, esti antibanán turmix tréninget, és Norbi videókat jelentett volna. Bár engem torna ügyben amúgy sem kell félteni. Legutóbb lehoztam fentről a krémest, és belőttem a jutubon a LegMagices nénit – akit idehaza teljes magányomban, miközben a gépen nyomom a gyakorlatokat, csak LegMagices kínzó ribancnak hívok –, így anyámék csak annyit láttak, hogy Niácska eszi a krémest, és nézi a tornavidit .

Szóval visszatérve az én picsanadrágomra, odamentem az eladóhoz, hogy nézzen nekem a raktárban egy 38-ast – mert hál’ Isten a 42-es úgy leesett rólam, mint anyám kezéből a tányér, mikor közöltem vele, hogy hamarosan itt az FBI.

Majdnem kiütöttem az eladót, amiért rám sem néz, nem köszön, és áraz tovább, majd azt sem tudja, melyik fekete nadrágról beszélek a 3 fajta közül, de azt mondja, NINCS! És ez a “nincs” a szó mögött valahogy úgy hangzott: “takarodj a közelemből, mondom hogy NINCS, és meg ne merd kérdezni újra, hogy ‘biztos’, mert esküszöm lenyeltem a torkodon a vállfát, te hülye picsa.” Nos, nem mertem megkérdezni. Hazakullogtam a 10kg mosóporommal, és folytattam a tanulást, mert ma volt az első modulzáróm, és a csoportban van egy fajta bizonyítási kényszer –.- Ergó ha hármas alatt végzel: fussá’ ba*meg!

De megérte ennyi időt szánni rá, és hatalmas csókkal tartozom a gyakorlati helyemnek is azért, hogy mindent megmutattak, és így ötösre zártam az első tantárgyam.

A tétel kihúzás valahogy így zajlott:

Tanár: Nyugodtan, keverd meg, válogass csak!

*Kiveszem a legfelsőt.*

Én elszontyolodva: jó lesz ez nekem… *megfordítom* Hohoho, nagyon jó lesz ez nekem!

Niácska megint magát adta. Az őszinte reakcióim nem ismernek határokat…

Hanem, mikor végzek…

“Vettél már rövidnadrágot?”

Fejem vörös, hajam égnek, amolyan Patrik mód elordítom magam: PICSANADRÁG!!! mintha most szabadítottak volna ki az elmegyógyintézetből, és mind ezt az én híves Carry féle szoknyámban, kisasszonynak öltözve, ami megcáfolt minden úrinő féle magatartást. Aztán irány a szegedi Tesco, hogy na, nézzük meg, miből élek.

Választék persze volt bőven picsanadrágból, és vo i lá, kibékült a combom egy 38-as nadrággal, ami bosszú és tömegpukkasztás ide, vagy oda, egész jól áll nekem. Mindig irigykedve néztem a lányokat, akik fel mernek venni ilyet. A mai kamasz lányok egyébként is sokkal szebbek, és takarosabbak, mint az én – khöm, vén asszony – időmben voltak. Nekem az önbizalmam eddig kicsit volt hozzá, de aztán belegondoltam, hogy addig mutogassam a lábaimat, amíg lehet. És idén nem fogok megrohadni a hosszú farmerjeimben, amikből szintén nem vagyok hajlandó felvenni, csak a bő szárúakat, amiket idén teljesen kivontak a forgalomból, mert az I Love Csőnaci korszak hódít. És mondanám, hogy amúgy sem nézi senki, mert mindenki megdöglik a hőségtől, de ez nem igaz, mert az én osztálytársaimnak abból áll a séta, hogy “nézd azt a csajt, nézd azt a csajt!” (Alig várom, hogy hazafelé Katával jöhessek, aki kimagaslóan normális a csoport fiataljait tekintve.) De szerencsére amióta elhagytam a gimit, leszarom tablettákat szedek…

Így aztán behajítottam életem első térd fölé érő nadrágját a minikocsiba, és elindultam a kasszasorra. Régen jártam már olyan helyen, ahol ennyien ismernek :) Nem most volt már, hogy úgy mentem végig egy Tescoban, hogy miden pénztáros odaköszön, és időnként még mást is mond, melynek hála, 3X annyiba telik beállni egy – mondhatni – üres kasszához. Amikor utoljára beestem a szeged-rókusi tacsiba, hogy kielégítsem az este tízkor rám törő jégkrémigényem, senki sem ismert meg o.O Pedig ha valakit ismertek ott, engem aztán biztos. Mivel kénytelenek voltak. Minden nap ott voltam –.-

Most viszont legnagyobb meglepetésemre… kifejezetten örültek nekem. A kocsihúzó srác a regényeimről érdeklődött. Nem arról, hogy hogy vagyok, hol dolgozom, mi van velem, hanem hogy hogy haladok az írással, és az osztálytársaim lenézése után hihetetlenül jól esett valakitől ezt hallani, akit személyesen ismerek. És abszurd nem emlékeztem arra, hogy ők tudnak erről, de igen, amikor rengeteg időnk volt, összeültünk pár biztonsági őrrel, és storykat “írogattunk” a kassza mellett, aztán meg ezen röhögtünk, amíg be nem állt a sor, és szét nem zavartak minket. Akkor még normális volt a társaság, nem olyan kiabálós, nem törődöm emberek vettek körbe az üzletben, mint most, ha bemegyek vásárolni. És időnként rossz ebbe belegondolni. Lehet, hogy egyesek szemében az eladó szakma cikinek számít, de én valahogy… szerettem, és nem olyan voltam, mint azok a besavanyodott eladók, akik csak a munkaidő végét várják. Szerettem emberekkel bánni, akiknek csak a munkámban kell megfelelnem. Rövid, futó kapcsolatokat kialakítani, és izgalmas történeteket hallgatni, miközben kiszolgálom őket, és a kollégáim is jó környezetet teremtettek. Nem volt olyan, hogy húztam a szám, ha be kell mennem. Mindig nevettem, és valahogy sosem volt olyan rossz napom, hogy bunkó legyek bárkivel is. De ami a legfontosabb, nem éreztem magam méltatlannak ahhoz, hogy írok. Mert ha megnézitek, a legtöbb könyves szerzőnek, aki be is futott, diplomája, vagy valamilyen magas végzettsége van. Én meg csak egy érettségizett, kis bolti eladó vagyok. Melyik kiadó foglalkozna velem? A válasz: amelyik hisz a csodákban, az írását figyeli, és nem nézi le azt, akinek kisebb képesítése van. Ez pedig ritka. Emberileg.

De be kell valljam, sosem bántam meg, hogy nem vettek fel akkor az egyetemre. Társadalmi tanulmányokra jelentkeztem, én, a szabad lelkű, kötetlen, kicsit lökött, zizi csaj. Mi lett volna abból? Ha találtam volna olyan szakot, amire szeretnék menni, újra próbálkoztam volna a következő évben, vagy tettem volna azért, hogy bekerüljek, de a kisujjam sem mozdítottam az ügyben, és nem azért, mert nem akarok tanulni, hanem mert nincs olyan szak az egyetemen, amit szeretnék, lenne erőm végigcsinálni, nekem való lenne, és még meg is tudnék élni belőle. Az egyetlen szakcsoport, amire mentem volna, az vagy a magyar, vagy esztétika, esetleg média. Szóval valami írással kapcsolatos, amivel csak annyit értem volna el, hogy az én gyerekeim sem fognak márkás cuccokban járni.

Tudom, tudom, akkor miért nem mentem olyan szakra, amiből meg lehet élni? A válasz: biztos meg lehet abból élni? Mi van, ha eladót keresnek, közgazdászt viszont nem? Ha diplomája van az embernek, nem igazán foglalkoztatják alacsonyabb szinten, mert többet kell fizetni, és ha nincs az embernek munkája, jó lenne egy gyárban is dolgozni – vagy esetemben boltban, mert nekem a gyári munka, meg a paradicsomszedés már túl sok, és becsülöm azt, aki ezt bírja, mert én két óra után kifeküdnék, mint Miksa bácsi a kocsmából hazafelé. Persze nem százezreket kereshetek vele, de jobb, mint a semmi, és még szeretem is csinálni. Dolgoztam irodában is. Köszönöm, soha többet. Nekem kell az a színes környezet, hogy ezer arc vegyen körbe, ne csak a főnököm, aki kiabál mindenkire (oké, rám sosem kiabált, de rajtam kívül mindenkire, és nekem mocskolta őket a hátuk mögött). A szakmákra, amikből diplomázni szeretnék, itthon nincs kereslet, kimenni meg… soha nem hagynám itt a legfontosabb személyt az életemben, a nagymamámat, aki örökké élni fog, és mindig megmondja a frankót. :) Talán majd egyszer, mikor a világ már három, önmagát okos tojásnak képzelő mini-Tibikével lesz gazdagabb…

A régi munkahelyemen viszont nem éreztem azt, hogy eladóként sosem leszek író. Egyrészt azért, mert a kollégákkal beszélhettem róla, másrészt pedig kötetlen az ember, és nem várják el tőle, hogy csak a munkájának éljen, mint most. Eddig meg sem fordult a fejemben ilyesmi, de amióta kisboltban vagyok, és az időmet számolom, furcsán hátborzongató a dolog. Ott mintha csak egy dolgozó lennék. És nem író, még akkor sem, ha a főnökasszonyom valamelyik nap csak úgy odajött hozzám, hogy “jaj, jut eszembe, elolvastam az Árny és Fényt”. Én meg: “És ezt csak így mondod?” – szegénykém nem tudhatta, hogy ez milyen fontos nekem. Csak az ismer igazán, aki olvassa az írásaimat, és furcsa egy olyan emberrel mozogni egész nap, aki tudja, mi lakozik a fejemben. Furcsán jó :) Eddig ismeretlen. Nagyon megszerettem a kollégáimat, csak éppen más a környezet. Egy kisbolt több időt, és odafigyelést igényel, mint egy nagy.

Szóval jó érzés volt, hogy a volt kollégáim az írásról kérdeztek. Sok szép emlékem van velük – nem csak azért, mert érdekelte őket, mit csinálok, és voltak olyan órák, amikor poénból együtt alkottunk, hanem ezer más is. (Egyszer még macskára is vadásztunk az eladótérben, aztán pedig kész mentőakciót rendeztünk neki, mert kihívták a sintért, hogy elaltassák. A csoportvezetőm macskamániás volt, ezért bedugtuk a pólóm alá, és kicsempésztük a portára. A karbantartó már ott volt a ketreccel, és kérdezte, hogy ti hozzátok a macskát? A macska ott mocorgott a pólóm alatt, ezért összegörnyedtem, és eljátszottam, hogy órák óta hányok, és megy a hasam, ezért engedjenek ki a friss levegőre, a csoportvezetőm meg kitámogatott. Így a macsek megúszta, de még este is ott volt, ezért vettünk neki zsemlét.)

Mivel azután kezdtem blogolni, hogy a főnököm felvett maga mellé az irodába – ami lehet, hogy kényelmes volt, de utáltam, mint a fene –, és ott hagytam őket, nem is tudhattak róla, hogy mit értem el a regényeimmel. És akkor… meséltem rólatok. Az elmúlt évről, hogy mennyi mindent kaptam tőletek, és mennyi új barátot szereztem, akik nem hagynak cserben. Ugyan ez volt, mikor elkezdődött a tanfolyam, amire most járok. Mindenki az életéről és a gyerekeiről beszélt – csak amire büszke. És én 21 éves fejjel mire lehetnék büszke? Azokra, akik szeretnek, és szeretik azt, amit én a legjobban szeretek :)

Egyébként mindig úgy képzeltem, hogy mikor könyves szerző leszek, még az áruház kék-piros egyenruhájában fogom tengetni a napjaimat, és Feri bácsi hajnalonként továbbra is nálam veszi az olivás ciabattáját. Mindig arról álmodoztam, hogy rendezhetek egy könyvbemutatót az üzletsori könyvesboltban, és a kollégáim büszkék lehetnek rám, a vásárlók pedig megismernek majd. Sosem szégyelltem, hogy szeretek eladó lenni, mert azokkal ellentétben, akik gonoszul bánnak a vevőkkel, és utálják a munkájukat, én megtaláltam benne azt, amit szerethetek, és még abból is viccet csináltam volna, ha a könyvem esetleg ott lenne a polcon az áruház végében. Ha láttam volna, hogy valaki nézegeti, odamentem volna, és dedikáltam volna neki :’) Vagy a kasszánál, mikor fizeti. Aranyos kis álmok :)

De mindig változunk, és huszonegy évesen felnövünk annyira, hogy picsanadrágokat hordjunk xD

 

Én és álá picsanadrág.

Az uram most meozta le, tényleg jól áll. Így talán mégsem lesz polgárpukkasztás :S