Csalódás a köbön…

Nos, nem gondoltam, hogy pont egy ilyen bejegyzéssel fogom nyitni a személyes blogom, de ez van

Eddig eszem ágában sem volt kitenni ezt a bejegyzést, de azt hiszem, már nem halogathatom tovább.

Csupán nem szeretek kikiabálni dolgokat, amik még nem biztosak. Ezért sem írtam ki az üzenő falamra, hogy esélyem van egy könyv kiadásra. Sokan csinálják ezt, aztán pedig kézhez kapják a szerződést, és a végén semmi sem lesz belőle. Csak nem akartam beleélni magam, és pofára esni. Ez van. Kegyetlenül nehéz volt magamban tartani, de megcsináltam, és csak néhány embernek mondtam, akikről tudtam, hogy számíthatok. Vagyis azt hittem, hogy számíthatok.

Volt, aki nem is kérdezett semmit, hanem bízott bennem, és tudta, hogy okkal nem folytatom az ÁF-et, de volt olyan is, aki szabályosan letámadott, hogy mit képzelek, és még sorolhatnám a köztes tényezőket, de nem akarom.

Az igazi indok, amiért felfüggesztettem az ÁF-et, nem azért volt, mert Jaj, Niácska megunta, meg pfff, várható volt, hogy nem csinálja végig, mert úgy megbonyolította, hogy ő sem tudja, mi legyen vele. De szívesen fogadom az effajta vádakat, igazán feldobják a napomat…

Az Árny és Fény, igen hosszú regény. Vannak mélypontjai, és ha nem lenne meg előre az egész történet a fejemben, egész biztos, hogy nem bírtam volna elhúzni ilyen sokáig, és húztam is volna tovább, ha nem jön közbe az égi robbanás. Azaz a Pályázat. Mert igen, mindenki életében jön egyszer egy sorsdöntő pályázat, ami teljesen felforgatja az életét, és a világot rózsaszínben láttatja.

2011. november 15.-én én is sírtam egy e-mail fölött. Nem, nem a lottón nyertem, de ha klisét akarok használni, azt mondom, az érzés legalább olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra egy zsák pénz hullott volna az ölembe. Olyan ajánlatot kaptam az Ulpius ház könyvkiadótól, amit eszem ágában sem volt elrontani. Bekérték egy pályázat során a teljes kéziratomat. A baj, csak annyi volt, hogy én be sem akartam küldeni, nem akartam nevezni, és nem is én küldtem be, hanem egy kedves meglepetés során jutott el a kiadóhoz. De nem az Árny és Fény, hanem a Destiny.

A Destiny című regényem egy behatárolhatatlan romantikus sci-fi, amiről ha az osztálytársaimnak mesélek – róluk majd később még szót ejtek – röhögve felordítanak, hogy sosem hallottak még ekkora hülyeséget. De mi tagadás, nem is jó a beszélőkém az olyan emberekkel, akik képtelenek épeszűként tekinteni rám.

A Destinyből csak három fejezet volt, mikor a kiadó bekérte, de őszintén kérdem, melyik író, vagy írni vágyó ember nem dobta volna el még a saját életét, a teendőit is egy ilyen lehetőségért? Én így tettem. Az ÁF-ből már csak pár fejezet lett volna, de a Destiny fontosabb volt, hiszen lehet, hogy egyszer van ilyen az életben. A Destinyt a kiadó határidővel kérte be. Január 10. A regényt nem tudtam befejezni addigra, hiszen folyton görcsöltem fölötte, és képtelen voltam annyi érzelmet bele vinni, amennyit akartam. A karakterek sekélyesek voltak, a történet lapos, és még a pozitív kommenteket is elutasítottam, mert tudtam, hogy a kiadó mit várna el tőlem, és hogy én nem ütöm meg a Destinyvel ezt a szintet. De az átélés azért sem sikerülhetett, mert olyan emberektől kaptam rá támadást, akik közel állnak hozzám, így ha ők sem bíznak eléggé bennem, akkor ki? Megkaptam, hogy hagyjam a Destinyt, életem lehetőségét, és folytassam az ÁF-et, mert ÁF, ÁF, ÁF, és miután bizalmasan megértést kérek tőlük, kicsit fájt, hogy ennyire semmibe vesznek, és a célozgatásaikkal továbbra is le akarnak beszélni arról, hogy megcsináljam. Az olvasóim, akik elkérték és megkapták, alig jeleztek vissza, annak a pár embernek pedig kifejeztem a hálámat, és még fogom is.

Rengeteg gyomoridegem, és időm ment a Destinybe, és a kiadó még most is várja. Nagyon nehéz úgy írni, hogy belehajszolnak egy olyan témába, ami távol áll tőled, és ráadásul határidőre kérik. Ha nem kéne beküldeni, ritik, hogy meg tudnám írni. Ilyen az ember, én pedig flúgosan átlagos vagyok. Ez van…

Az ÁF nagyon követős, és ha nincs benne az ember egész nap, nem lehet folytatni. Ahhoz, hogy folytassam, újra kell olvasnom az egészet, és mivel nem vagyok vele megelégedve, újra is kell írnom számos jelenetet, illetve a fogalmazásom sem volt teljes, hiszen az mindig változik. Aranyosak az olvasóim, mikor azt mondják, ez így jó, ahogy van Hihetetlenül jó érzés, de ahogy Niki is mondta egyszer, ők azt látják, ami, én pedig azt, ami lehet. És tudom, hogy ez még nem az, ami meghódítana százezreket, de lehet belőle az. Ha nagyon akarom. És tudom, hogy akarom.

Ha nem jön közbe a Destiny, már vége lenne az ÁF-nek. A kis csoportom teljes lenne, és talán szét is széledne. Tény, hogy jobban szeretnének, ha már befejeztem volna, de nem haragszom rájuk, mert ők nem tudják, hogy miért csinálom. Ők haragudhatnak rám, és még jogosnak is tartom.

A suli…

Az utolsó határidőm – amit nem a kiadó tűzött ki a sok hosszabbítással, hanem a saját életem – április 10.-e volt, ugyan is onnantól egy intenzív tanfolyamon kell részt vennem, ami úgy néz ki, hogy délelőtt tanulás, délután pedig gyakorlat, szóval nem könnyű, és még akkor tanuljon is az ember, mert ha megbukik, be kell fizetnie 354E Ft-ot, azaz a tanfolyam árát. Azt nem mondom, hogy nem írok, hiszen amit szeret az ember, arra van ideje, csupán olyannal nem tudok foglalkozni, mint a Destiny, vagy az ÁF, ami roppantul sok odafigyelést, és kidolgozást igényel. Ezen idő alatt az ÁF első, véglegesnek mondható átdolgozását csinálom, amit minden rendszeresen kommentelő, hűséges olvasómnak el fogok juttatni – mert róluk tudok, hogy léteznek, és biztos kell nekik -, illetve, aki ragaszkodik a Destinyhez, annak egy másik könyvet is küldeni fogok.

A tanfolyam augusztus 31.-én ér véget, onnantól pedig fogalmam sincs, hogy felvesznek-e dolgozni, vagy mi lesz, szóval az, hogy a további életem hogy alakul, még a jövő titka.

A kiborulás…

Borultatok már ki munka miatt? Éreztétek úgy, hogy bennetek ennél több van, és nem akartok éveken keresztül valami olyat csinálni, amit csak és kizárólag a pénzért csináltok? Oké, azért nem csak a pénzért választottam ezt a szakmát, és szeretem is, de tudom, hogy ha valaha olyan emberek közé kerülök, akik nem úgy bánnak velem, mint a gyakorlati helyemen, könnyen megutálhatom még az életem is…

Mivel ez már egy csöpögős, és szánalmas bejegyzés lett, bele írom azt is, hogy egész áprilist végigbőgtem, hiszen egy évig csak az írásnak éltem, az olvasóimmal beszéltem, az ÁF-el aludtam, és ébredtem, most pedig olyan emberek vesznek körül, akik szabályosan leordítanak, hogy az írásra fordított időt, miért nem tudom bulizásra fordítani, illetve, hogy szeretetből nem lehet megélni, és akkor már valami olyat csináljak, ami fizet is (~ by osztálytársak). Nekem nem ér annyit az életem, hogy a munkámért éljek, és azért dolgozzak, hogy a munkahelyemen egyek. Kell valami, amihez hazajövök – amiért megéri hazajönni –, szeretetet ad, kikapcsol, és benne önmagam lehetek. És most még ez többet ér számomra, mint a pénz. Most még. De nem hiszem, hogy lelkileg ilyen sokat változok.

Mikor láttam a napirendem, és éreztem, hogy csak annyi időm marad, hogy aludjak pár órát, teljesen kiborultam. Tudom, hogy erről szól az élet, és sosem mondtam, hogy én soha nem akarok dolgozni, de akkor is kiütött. Még mindig bízom benne, hogy elmúlik, és ha megszokom, jobb lesz. Még vitamin tablettákon is gondolkodom o.O Azok állítólag ébren tartanak.

Csak tudjátok, hogy mi fáj?

Az, hogy mindent elértem, amit akartam az írással. Hónapokon keresztül velem voltatok, végre valakivel beszélgethettem a szereplőimről, kaptak facebook profilt, kaptam fan borítókat, rajzokat, ajándékokat, és mit adok én? Egy jó nagy semmit, mert még életem nagy könyvét is eldobtam egy olyan lehetőségért, amit lehet, meg sem tudok csinálni. De szeretnék. És akik le akartak beszélni róla, mert az ÁF hű de fontos, kis logikát sem láttak abban, hogy az egészet az ÁF miatt csinálom?

Szó, mi szó, a Destiny több szempontból is figyelemfelkeltőbb, mint az ÁF, hiszen ki lenne még egy olyan őrült, hogy ilyen témát válasszon. Én nem a világot akarom vele meghódítani, csak annyi figyelmet elérni, hogy az ÁF-et sikerüljön kiadni. Már nem is magam miatt, hanem értetek. És persze keresztapám miatt, mert az egész családom röhög rajtam, amiért írok, és időnként úgy az orruk alá nyomnám a dedikált példányom, hogy nesztek.

Esőnapok

Mit csinálok most?

Egy teljesen szívhez szóló regényt, amit izzig-vérig magamért írtam. Nem számított, hogy kell-e valakinek, nem figyeltem a bakikra, vagy valami, hanem csak írtam, írtam, és képzelhetitek, mennyire odafigyelős vagyok, ha az ÁF-et két éve írom, a Destinyt meg fél éve, ezt meg megírtam egy hét alatt, és jobb lett, mint bármelyik írásom (az már más dolog, hogy egy hétig csak videochateltem, mert feldagadtak az ujjaim, és majdnem dokihoz kellett mennem. Megérte borogatni őket. Az Esőnapoknak hála, gyönyörű tavaszom lett).

Igen, teljesen beleéltem magam, és még a barátaimnak sem szóltam róla. Még Andinak sem – mert ő röghájatot kapna egy ilyen könyvtől és szerintem még a szexjelenetek miatt sem kegyelmezne meg nekem  -, akivel pedig mindent megosztok, és a tanácsira sokat adok. (Igen, ha Niácska egy hétig nem jelentkezik, akkor tudjátok, hogy dolgozik.)

Szó-mi szó, Christen város minden lakója új reményt adott. Hogy mire? Talán arra, hogy nem kell a munkámnak és a pénznek élnem. Élhetek továbbra is az írásnak, annak, amit feltétel nélkül szeretek. Nem kell hallgatnom másokra, ha tudom, hogy számomra ez az élet tökéletes, és ki sem kell lépnem abból a magam köré épített burokból, ha mellette teljes életet élhetek. Danie megtanított arra, hogy ne játsszam meg magam az emberek előtt, Becca pedig arra, hogy a facebook továbbra is összeköt azokkal, akiktől távol vagyok.  Így nem érdekel, hogy a környezetem nem ért meg, vagy hogy flúgosnak néznek. Az ország másik oldalán vannak olyan emberek, akik tudják, mit érzek.

Az Esőnapok minden percben feltölt, és mosolyra fakaszt. Jelenleg párhuzamosan végzem a javításait az Árny és Fénnyel. Csak ez kész regény. Az ÁF nem. És durva belegondolni, hogy van egy kész regényem. Szeretetből írt regényt nem szoktunk kiadni a kezünk közül, mert megvan a kockázata, hogy a rá irányuló negatív kritika összetör. Én viszont tudom, hogy ha befejeztem a javításokat, kész leszek elengedni, és úgy tekinteni rá, mint a többire. “Ez csak egy szar, amit én írtam” (~ by Elvis)

A köszönetnyilvánítás oldalakon keresztül fog tartani. És mindenkinek oda szeretném adni, akinek van okom emiatt a könyv miatt hálát érezni.

Befejezés

Szóval bocsi, lányok. Ez a szitu. Lesz ÁF, hiszen nem tudnám nem befejezni. Ahhoz túlságosan is jó véget terveztem

 

Ölel, csókol a ti őrült, lökött, fellegek felett járó Niácskátok!